Nóriról akartam írni még a múlt hónapban. Voltunk a suliban az első szülői értekezleten, Nóri egy 20 fős osztályba fog járni egy nagyon kedves tanítónéni-páros kezei közé. A szülő-csapat nagyon válogatottnak tűnt, vannak fiatalabbak is, idősebbek is, de mindenki nagyon szimpatikus volt, kábé olyasmi a csapat, mint az oviban. A három gyerekünkkel ebben az iskolában nagyon kiscsaládosnak számítunk, az átlag gyerekszám az az 5-6, de inkább a 6, az iskolát tehát viszonylag kevés család sok gyereke népesíti be! Ez szerintem tök jó. A tanítónéniknek is 4-4 gyerekük van. Arra gondoltam, mekkora szám manapság, ha 4-5 gyereke van valakinek, egészen addig, míg be nem teszed a lábad egy keresztény közösségbe. Na, onnantól már nem nagy szám, sőt! Az oviban pl. sok a „világi” család (nem akarok címkézni, de hát valahogy le kell írjam) egy-két gyerekkel, de ott is van két nagyobb család, az egyikbe most érkezik az ötödik gyerek, a másikba meg a hatodik. Mindketten katolikusok.

A suli lazább lesz, mint gondoltam, és ennek nagyon örülök, pl. az első 6 hét kizárólag ismerkedés és játék, leckét nem adnak haza az első 4 évben (csak olvasást kell gyakorolni) és hetente hat „képzős” óra van, ebben mindenféle lesz, grafika, festés, kerámia meg még pár valami, amire nem emlékszem, de az első év alapozás lesz, először csak a színekkel ismerkednek meg helyes eszközhasználatot tanítanak nekik, szóval elsőben festékkel dolgoznak.  Kicsit drága a művészeti iskola, mert tandíj is van, emellett kizárólag minőségi alapanyagokkal dolgoznak, tehát meg kell venni a megfelelő ecsetet és festéket és papírt és egyebet, de valahol ez tök jó.

Sokan kérdezik tőlem, hogy mennyire katolikus a suli. Kéthetente van mise az alsó tagozatnak szerdán reggel. Minden reggel “kápolna” van, oda is az osztállyal mennek, hetente 2 hittan van, abból lehet választani, hogy katolikus vagy protestáns, mert sok protestáns család is jár ide. Minden déli harangszókor imádság van (kíváncsi vagyok, vajon a dolgozatíráskor kihagyják-e?). A folyosón „Dícsértessék a Jézus Krisztus!”-t kell köszönni. Minden évben van 2-3 lelki nap, zarándoklatra is mennek, emellett az „Év”, olyan katolikus módon lesz megélve. Ez nekem mindig is tetszett és már írtam róla, hogy a faluban ez még mindig így van…Advent, Nagyböjt, Húsvét, Pünkösd, a maga szimbólumaival és körforgásával.

Hát, ennyire katolikus a suli, nem tudom, nekünk ez bőven belefér, de elhiszem, hogy valaki ettől már befonja a szemöldökét!

Nóri lassan 7 éves lesz és egy 7 éves gyerek már nem semmi. Csak pár dolog róla: mesekönyvet olvas, sakkozik (G tanítgatja az alapszabályokra, mert nekem egy ideje fixa ideám, hogy a logikus gondolkodást jól fejleszti), érvel, néha meglepően jól, sokszor amolyan hétéves szinten, érdeklődik egy csomó minden iránt, tele van sebekkel (bicikli, szerelés apjával, stb.), kezdi érdekelni a színház, várja az iskolát, továbbra is mély fejtegetésekbe bocsátkozik Istennel és a Túlvilággal és a lélekkel kapcsolatban.

Nórinak most már a Sz. csoportból is akad „udvarlója” (hogyan kell ezt öhm…megfelelően mondani?), az egyik fiú meg is hívta Nórit a múlt héten a szülinapjára (egyetlen lányként), úgyhogy végül a szülők közös megegyezése alapján mind az öten  elmentünk, hogy Nóri ne érezze magát furán a sok fiú között. Nagyon jól sikerült az esemény, Nóri és Sári hamar felvette a ritmust és különösebb gond nélkül vették tudomásul, hogy itt most fiúk vannak és ezért kardozás meg vadászat meg kergetőzés meg íjászkodás és autók, billiárd és csocsó. Ez a család egyébként majdhogynem a miénk pepitában (harmincas évek eleje, orvos anyuka, életművész apuka, aki néha nem érti, miért is tűnt anno jó ötletnek feleségül venni egy orvost, egy évtizednyi házasság a hátuk mögött), csak nekik két fiuk van (a kisebbik fiuk és Sári egy csoportba járnak és ott is van valamiféle szerelem).

Nagyjából kialakultak már az oviban a családi kapcsolataink és azt kell mondjam, hogy nincs okunk panaszra. Van egy bizonyos általános tendencia (majdhogynem íratlan szabály), miszerint a jó fej gyerekeknek a szüleivel nem fogtok kijönni, a fura gyerekeknek meg jó fej szüleik vannak, de velük meg az összeférhetetlen gyerekek miatt nem fogtok összejönni. No, egy darabig minket is kísértett ez a dolog, de úgy látszik, megtört a jég, több olyan családdal is összejöttünk, ahol mindenki összhangban van.

Tegnap közös ovirendezés volt: kerítésfestés, sövényültetés, fűnyírás, padok csiszolása és festése, konyhakert felásása, palántázás, bringapálya kialakítása az oviban (óriási nagy az udvar ugyanis, bőven elfér 4-5 játszótérnyi mászóka, hinta, csúszda, a kiskertek, egy medence, 4 nagy homokozó, egy focipálya-terület és még bringapályának is maradt hely). Ilyenkor a „mag” szerintem ott van. Tényleg jó csapat jött össze és nagyon jókat beszélgettünk és meg is állapítottuk, hogy sokkal több ilyesmi kellene és úgy tűnt, hogy ez az ötlet mindenkinek tetszett. A következő ovis program két hét múlva lesz, remélem, hogy ez a tendencia meg is marad így.
Tudom, én igen szentimentális vagyok ilyen ügyekben, előbb-utóbb nyálas és giccses hangulatba tudok fordulni, úgyhogy nem is fejtegetem tovább, de már megint ott vagyok, ahonnan anno elindultam: az ovit nem hagynám ki már semmiért és rémes arra gondolnom, hogy volt idő, amikor annyi gőg és kivagyiság munkált bennem, hogy úgy gondoltam: nekem és a gyerekeimnek egy intézmény sem eléggé megfelelő…

Nórira visszatérve, azon gondolkodom, hogy ha majd visszaolvasom ezt a bejegyzést, mit olvasnék még a hétévesről? Talán azt, hogy makacs bár, de nem hajthatatlan, gyönyörű, mozognak a fogai, annyit eszik, mint egy kőműveslegény, csupa izom, lassan már 2 éve nem volt különösebben beteg, találós kérdéseket gyárt és favicceket mond.

Próbáljuk döntésekre nevelni, nem pedig az “agyatlan” engedelmességre, ahogy Pécsi Rita mondja (és a világ keresztényei mind felhördülnek), ebből sok érdekes beszélgetés származik. Ilyenek például: “Anya, döntsd inkább el te, mert úgy érzem, hogy ha így döntök, akkor később megbánom…” Hát, igen. Annyira jól látja a dolgokat, erről szól az élet: döntéseket kell hozni, lehetőleg olyanokat, hogy ne bánjuk meg később. Ilyenkor felvázolom a lehetséges kimeneteleket, de nem döntök helyette. Néha bánkódik utólag, olyankor próbáljuk emlékeztetni, milyen előnyökkel jár a döntése és hogy valamiről mindenképp le kell mondani, ha választ az ember, nem lehet mindent egyszerre…

Most épp “Bibliáznak”: Nóri elolvassa a képaláírásokat a képes Bibliából és akkor megbeszélik, melyik képen melyik jelenet látható. Tiszta giccs, nem? Biztosan ilyen családi jelenetek vannak a keresztény magazinokban!

Néhány kép az iskolából:

Szóval: dolgozom. Megy a munka és ez az egész valami olyan természetességgel épült be a mindennapjainkba, hogy engem is meglepett. Bár még mindig fáradt vagyok, de már sokkal jobb, és a gyerekeim szerintem szeretik az agyilag lefáradt anyjukat is…főleg, mert palacsintát így is lehet sütni és esténként így is lehet hosszan felolvasni a Sötétben látó tündért. Fizikailag már kezdem összeszedni magam (kilóilag még nem, sajnos a szép jógás bicepszeim 1 hónap alatt elvékonyodtak, de remélem, hamarosan “visszajógázom” őket is) és mivel a korai kelés soha nem volt nekem problémás, így elég jól elrendeződtünk.

A mosással még mindig bajban vagyok és el sem tudom képzelni, hogy ki hogyan tart lépést: nekem alig-alig sikerül, az esték hajtogatással, teregetéssel telnek (oké, a lányok segítenek) és most már időnként vasalnom is kell…ezeket eddig délelőtt megcsináltam, most látom, hogy milyen, ha estére marad.

G nagyon élvezi, hogy most valamennyire ő lett a főállású apa. Sári köhögött a héten én meg nem akartam, hogy felülfertőzzék valamivel, úgyhogy kivettük az oviból és G volt vele itthon 2 napot. Annyira aranyosak voltak, kitakarítottak, megmelegítették maguknak az ebédet, G itthonról dolgozott, Sári meg itthonról köhögött szorgalmasan, aztán eljöttek értem, aztán együtt mentünk az oviba a többiekért. Nem volt semmi fennakadás.

Apropo, Sári! Végre elérkezett a várva várt születésnapja! Ki is jelentette, hogy ő mostantól fogva nem lesz gyámolatlan (sic!), és ezt úgy tűnik, lelkesen be is tartja. A harisnyahúzást leszámítva (csak a pont jól felhúzott harisnyát viseli el magán) szegénykém addig ugrál, míg sikerül rácsapnia a vécévillany kapcsolójára, a kád szélére mászva nyitja meg a csapot, ha szomjas és este ruhát válogat magának, reggel egyes-egyedül öltözik. Hihetetlen, hogy ez az ötödik évforduló milyen nagy hatással volt rá, annyira készült és várta és ő most már 5 éves és végre megmutathatja az egyik kezén mind az öt ujját, ha megkérdezik tőle, hogy hány éves (mert hát azért megszólalni még nem mer, ha idegen szól hozzá). Az oviban is jobban érzi magát most, hogy végre ő is ötéves lett (ő a legkisebb a csoportban).

“Peti a szabályok felett lebeg!”- mondta nekünk egyik nap Peti óvónénije, és azt hiszem, teljesen igaza van. Peti hihetetlenül öntörvényű, makacs és tényleg lebeg a rendszer felett, de emellett meg olyan kedves és belátó és hűséges és ragaszkodó és őszinte és boldog, hogy az óvónénik érzik, hogy nincs itt nagy gond, egyszerűen ő egy olyan kis megosztó és szabad, személyiség lesz, mint amilyen az apja is, és naponta hálát adok H. és A. nénikért, mert csodálatosan bánnak vele. Persze, aggódni való mindig akad, hiszen H. ujján egy jegygyűrű ékeskedik pár hónapja, A. néni meg már erősen gondolkodik a gyerekvállaláson (mindketten nagyon fiatalok), én meg félek, hogy egyszer csak elmennek babázni, de hát jöjjön, aminek jönnie kell.

No, akkor egy példa: Petinek van egy kis barátja, Lizi, aki tényleg egy kis tündérke, az ősszel kölcsönösen kiválasztották egymást és rengeteget játszanak együtt. Egyik héten sok volt a beteg, ezért az óvónők az egyébként  6 kis asztalnál ülőket össze akarták vonni 2 asztalhoz, hogy ne üljenek annyira szétszórva. Peti viszont nem engedte, hogy a mellette ülő Lizi helyére odaüljön valaki más, mert “Lizi beteg és Lizi a barátom és menj innen, ide nem lehet ülni!”, és sírt és kiabált az óvónénikkel meg a gyerekekkel. Petivel ilyenkor négyszemközt le kell ülni és meg kell magyarázni, hogy miért ült valaki más őmellé, és ha még nem húzta fel magát nagyon, akkor megérti és belátja és akkor rendben van, de ha már nagyon bepörgött, akkor nincs mit tenni. Jelen esetben ez történt, úgyhogy Lizi helyét üresen hagyták Petinek…

Teszek egy képet a buksijáról, véletlenül a nullással toltam le a haját, elfelejtettem rátenni a gépre azt az izét, ami a hajhosszt szabályozza. Most már jobb azért, valamicskét nőtt, de 2 hétig nagyon kopasz volt szegény. G a Máltai Szeretetszolgálatnak tervezett egy módszertani füzetet és az 1% reklám-izébe betette ezt a kopasz képet Petiről (a “sajnos betegnek látszó gyerekkel mindent el lehet adni” példájára), persze, nem élesben, de a szeretetszolgálatos hölgyeknek nagyon tetszett.

Az iskolában már volt szülői értekezlet, majd erről meg Nóriról külön is írok, meg annyi minden van még…igyekszem hamarosan folytatni. És akkor már tényleg, a munkáról is, legközelebb.

“It is not doing the things we like to do, but liking the things we have to do, that makes life blessed.” (Goethe)

Azért elég alaposan beleugrottunk a kellős közepébe azzal, hogy sikerült egy hatnapos munkahéttel és egy óraátállítással kezdeni a dolgozóvá válásom rögös útját! Nem volt mit tenni, a szabadságok elfogytak, pont itt és pont most, tehát most kellett. Nem baj, túléltük és a továbbiakat is túl fogjuk élni.

No, hát akkor egy rövid beszámoló következik.

A múlt hétvége nem sikerült valami jól, nagyon izgultam egyrészt, másrészt meg a “lelkiismeretem” mindenképp meg akart ölni egy napig, vacilláltam, elbizonytalanodtam és pánikoltam kicsit…aki már szült, annak mondom, hogy egy kicsit olyan volt, mint a kitolás előtti percek, amikor elég, amikor feladod. Gyakorlott szülő nő tudja, hogy ettől nem kell megijedni, mindjárt itt a gyerek, ez az “átmeneti szakasz” fílingje…hétfőre már rendbe jöttem és lelkes voltam és önmagam. Nem egyszerű. Sokan azt mondják, hogy az otthon maradó anyákat nézi le a társadalom és én nem akarom senki személyes tapasztalatát megkérdőjelezni, simán lehet, hogy tényleg így van, de most már azt is tudom, hogy a munkába álló anyákra is rájár a rúd rendesen…én is kaptam pár kedves “figyelmeztetést”. A döntést mi hoztuk meg és minden messzemenő felelősséget vállalok érte és ha egyszer majd az Úristen tényleg tart ítélőbíróságot, akkor bizony még ott, előtte is őszintén felvállalom a döntésem minden következményét, még ha a pokolra kerülés is lesz az. Remélem, ezzel ezt a témát lezártnak tekinthetjük!

Jó kis rendszert építettünk ki, amire még a megérkezett tavasz is rásegített: én 5-fél 6 körül kelek (ez mondjuk eddig is így volt), életre kelek, zuhany, hajmosás (mivel veszélyes munkahelyen dolgozom, nekem ez jóformán kötelező), közben Sári általában már előbotorkál és fel is öltözik az előre előkészített ruháiba, ő ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy együtt menjünk le a boltba. Tegnap már Nóri is jött, nehogy lemaradjon valamiről. A lányok leülnek reggelizni, én meg készülődök, megiszom a kávémat és egy teát is, megfésülöm a csajokat, aztán a fiúk is életre kelnek. Peti csak kakaót iszik. Hétkor indulás.

Az oviban mindenkit beadunk a megfelelő helyre, erre még marad negyed óra az oviban és utána G elszállít engem az egyetemre.

A munkahelyen sok minden változott. A héten öten mondtak fel (nem mindenki külföldre távozik, de egy részük igen), munka sok van, a feltételek megvannak – nagyjából – de például alap munkaruha nincs…érezni, hogy a penge élén táncol a rendszer, na. Egyelőre apróságokból, de érezni lehet.

Nagyon kedvesen fogadtak és örülök, mert annyira nem pottyantam be a mély vízbe, mint ahogy megjósolták, de azért így is benne vagyok, csak mondjuk, nyakig, hehe. A munka továbbra is érdekes, újfent eszembe jutott, hogy miért is választottam ezt a szakmát és most újra nagyon örülök, hogy lesz lehetőségem megtanulni végre…

Nem nagyon tudom eldönteni, hogy mit lehet és mit nem lehet majd itt megírni, lehet, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű? Nem tudom, ezt nem látom át még.

A gyerekek elég jól viselik, mivel már előre megbeszéltük, hogy mi lesz, nem olyan nagy szenzáció, meg hát ők sokat nem éreznek belőle, mert a napi rutin eddig is így ment, leszámítva, hogy kicsit sokkal nagyobb rend volt a lakásban, ehhh…

Azért a hét végére rendesen elfáradtam, teljesen elfelejtettem, hogy az agymunka is munka és az agyam még nem akar ennyit gondolkodni, rendszerezni, komolyan be vagyok rozsdásodva és alig-alig akarnak forogni a kis kerekek a fejemben. 1 hét alatt visszajött a régi, mozgás iránti vágyam is. Nagyon érdekes, hogy mivel nagyrészt vizuális ingerekre koncentrálok egész nap, kikapcsolódásként már nem esik jól az ilyesmi (olvasni, nézni valamit, szerintem a tévé is ezért kopott ki az életünkből még anno), inkább a zene és a mozgás kapcsol ki…és a főzés! Tudtam!!! Senki nem hitte el nekem, de én tudtam! Péntek délután sikerült a legjobban kikapcsolni az agyamat azzal, hogy végre bevettem magam a konyhába és főztem egy jót! Azt hiszem, ennek a család nagyon örülni fog!

Hát, ennyi most, dióhéjban. Kicsit berázódom, aztán majd menni fog ez is, remélem és a blogba is visszatér az élet hamarosan, elnézést a sok megválaszolatlan kérdésért és emailért, igyekszem behozni.

Utóirat: Nórit beírattuk a suliba! Újabb kis megnyugvás. Jó helyen lesz.

A gyerekek jól vannak. Nóri nagyon nagyot nőtt mostanában (gyakorlatilag minden ruháját kinőtte, köszönjük mindenkinek, aki hozzájárult a ruhatára bővítéséhez!), ennek megfelelően egész nap táplálkozik. Azért 3 gombócnyi töltött káposztát még nekem is nehezemre esne megenni egy ültő helyemben. “Normális” esetben egyet enne sok tejföllel. Most hármat, még több tejföllel!

Felvették a suliba is, rajzos lesz, most már végre tudjuk, hogy ez heti 6 rajz órát jelent neki (az első két évben itt nincs nyelv), ebből kettő úgynevezett műhelymunka, ahol a rajzon kívül még lesz kézművesség, külön grafika alapok, festés és kerámia, bármit is jelentsenek ezek. Harmadik végén kell választani, hogy végül is miből legyen emelt óraszáma (egy irányba szakosodnak, de ha jól értettem, a festés-grafikát együtt is lehet). Hát, ennyi, megyünk hamarosan beiratkozni.

Sáritól most épp rettegnek az óvónők, fenék alá érő sörényében ugyanis találtak egy döglött (?) serkét. Itthon megtettük a szokásos óvintézkedéseket (én nem találtam semmit sem a hajában), úgyhogy most mind a 3 gyereknek Nittyfor szaga van, így járnak az oviba, remélem, nem lesznek tetvesek. Sárinak olyan szorosra fonom a haját, amennyire csak lehet, remélve, hogy egy tetűnek sem lesz kedve becuccolni a szoros fonatok közé.
Meg kell, hogy említsem, hogy Sári micsoda bátor tettet hajtott végre: a csoportja bábszínházba látogatott, és Sári egyedül mert ülni egy székben! Eddig minden előadást csak egy óvónéni ölében (vagy az enyémben) mert végiggubbasztani, mert hát a bábszínházban zaj van és sötét, stb. De most erőt vett magán és erre hihetetlenül büszke! Hiába, közeledik a születésnapja (az ötödik!), szerintem ő is érzi, hogy az ötévesek már elég nagyok…nagyon vicces, ahogy várja a születésnapját. Az apjának ma van, reggel meg is ünnepeltük (a hűtőben várja haza a tiramisu) és Sári második mondata természetesen már arra vonatkozott, hogy akkor most már lehetne-e az övé is végre? Még nem sikerült megértenie, hogy először húsvét lesz. Mindegy. Majd ha nagyobb lesz, már nem fogja ennyire sürgeti, az biztos…

Peti az óvoda réme (szerintem), az óvónők reménytelenül szerelmesek belé, teljesen odavannak érte, pedig Peti tojik a szabályokra, mindenhonnan kilóg, ha valamihez nincs kedve, akkor megmakacsolja magát és nem tudnak vele mit kezdeni…kimondhatatlanul hálás vagyok az óvónőknek, hogy nem akarják betörni ezt a kis tökfilkót és valahogy kibírják vele minden nap. Persze, tudom, hogy Peti elragadó tud lenni, nagyon segítőkész, nagyon szorgalmas és szófogadó (ha van hozzá kedve), ezért a jó pillanatai messze kárpótolják A nénit és H nénit…fura ezt látni, főleg, hogy a két lányommal az ég világon semmi baj és probléma nincs soha, Nóri az oviban mindig nagyon komoly és átjár a Csengettyűbe ágyazni minden délután (mert ott sok a kicsi, besegítenek a nagyok), Sári meg…Sári meg nem is nagyon látszik szerintem. Bár most jut eszembe, ő meg nem csinál semmit. Az óvónők meg ráhagyják. Majd csinálja, ha lesz kedve. Mondtam már, hogy nagyon-nagyon szeretjük ezt az óvodát?

No, de az írást nem hagyom abba, jövő héten tartok majd egy munkabeszámolót, de sok tervem (és már piszkozatom is!) van evésről, hormonokról, Bibliáról, pár bejelenteni valóm is van….az élet megy tovább, meg a blog is. Meg mi is.

No, hát ez van mostanában, dióhéjban.

De ezt meg hogyan?! Porszívózzam ki a pormacskákat a játékok közül? Ezt egyébként sem lehet, mert ha bekapcsolom a porszívót, három gyerek kezd el sikoltozni, mert mindegyik azt hiszi (a hétéves is, ezt most nem is értem), hogy a porszívó mindent felszív, a babákat, könyveket is, és akár még őket magukat is, szóval ilyenkor elkezdenek visítani, hogy “Anya, lécci, ne porszívózd fel a játékokat, elpakolunk inkább!”

Mert ha este nem produkálnak lefekvés előtt tűrhető rendet (ha nincs gyereked akkor értsd: ez még mindig az őskáosz, csak egy átláthatóbb verziója, ami nagyjából szabadon biztosítja a közlekedést), akkor az apjuk beállít a szobába a porszívóval és bejelenti, hogy ha azonnal nem lesz rend, akkor bekapcsolja.

Hát igen, így lesz rend nálunk esténként (persze, röhögnöm kell, mikor a rend szót leírom), így zsaroljuk és rémisztgetjük mi a gyerekeinket elvetemült, példaadó, kirakatban élő blogot író  mintaszülők.

Minden héten megbánom legalább egyszer, hogy a színek alapján neveztük el a szobáinkat, nem pedig funkcióik alapján. Mert mostanra már lenne gyerekszobánk, hálónk és mondjuk, egy nappalink (ami végül is most is van). De mi általában mindig egy helyre csoportosulunk: ha főzök, akkor mindenki a konyhában van mondjuk 10 percen belül és kirámolják a szekrényeimet (oké, a késes fiókba nem nyúlnak, ez mondjuk az én kitartó érdemem, nem az ő bölcs belátásuk). Enni kérnek, inni kérnek, én meg főzök; ha Nóri segít, akkor még hagyján…de általában Sári segít, ami nagyon problémás, mert Sári hihetetlenül kétbalkezes és elképesztően ügyetlen tud lenni. Ő az, aki áll, áll egy helyben és a következő pillanatban meg már azt látod, hogy elesett… Aztán persze rám unnak, Sári meg már nem talál kiborítani és fellöknivalót (de jó szándékból! tényleg!), akkor elvonulnak az apjukkal játszani, nekem meg ott marad a konyha, a mosatlan, a rendetlenség.

Tegnap bennragadtam a liftben. Ez elég ijesztő dolog. Először hálát adtam, hogy nem vagyok klausztrofóbiás, meg pánikolós, mert akkor nagy baj lett volna. Kihívtuk a Baywatch liftből kimentős változatát, és vártunk. Nóri persze zokogott, a másik kettőt különösebben nem érdekelte, hogy esetleg nem jövök már ki onnan élve aznap, de azért mindenki letelepedett a folyosón a lakásunk előtt (a lift kábé 50 centit ment le, aztán megállt) és ott beszélgettünk, míg kiszabadultam. Szóval az összetartás jó és jó példa is van rá bőven, csak néha…csak néha igazán elmehetnének a saját szobájukba tombolni.

Ez az egész téma azért jutott eszembe, mert olvastam egy cikket (már nem tudom, hol, sajnos), amelyben egy bölcs anyuka javasolta, hogy a káoszra, rendetlenségre, zsivalyra tekintsünk úgy, mint a kisgyermekes kor természetes, jóindulatú velejárójára, ne pedig bosszantó, megoldandó malignus problémaként értékeljük. Legyünk rugalmasak…

Köszi, bölcs, naiv cikkíró! Neked biztosan sikerült. Nekem meg mintha egyre nehezebben menne.

Az elmúlt években (főleg abban az évben, amikor itthon voltam egy csecsemővel, egy másfél évessel és egy háromévessel, ebből kettőt szoptattam, egy meg utálta, hogy háromévesen már két testvére van és ezért engem büntetett) sikerült viszonylag minden magamra vonatkozó elvárásomat letenni. Fogmosás, zuhany, tiszta ruha, hajmosás…minden ilyesmit egyenesen Istentől érkező ajándékként éltem meg. Ha elmehettem itthonról (a játszótér/vegyesbolt/posta rádiuszon kívülre), akkor azt bizony becsülettel meg-örömkönnyeztem.

De a rend…ebben a mai napig nem tudok rugalmas lenni. Pakolok, amolyan egész napon átívelő módon. Bosszankodva, ábrándozva, zenét hallgatva-mélázva, dühödten, magamban azt gondolva, hogy én most lekaratézom ezt az egész rendetlen bandát (Jézus nevében, persze), rezignáltan, dekadensen, a halált megadóan váró depresszióban…G meg röhög rajtam. Addig, amíg el nem kezdek csöpögni. Akkor, jó keresztény férj módjára elkezdi idézni nekem a Bibliát, miszerint:

Jobb lakni a tetõnek ormán, mint a háborgó asszonynyal, és közös házban. (Példabeszédek 25:24)

Akkor elhallgatok, megbánom és lelkiismeret-furdalásom lesz és elhatározom, hogy soha többet…aztán megint kezdődik elölről, persze, a refrakter szakasz után. Hogy mi a refrakter szakasz?
A Wikipédia szerint:

Ha egy idegi impulzus éppen áthaladt a plazmamembrán adott szakaszán, egy másik akciós potenciál nem váltható ki azonnal. Az ingerelhetetlenségnek ezt az időtartamát refrakter periodusnak nevezzük.

A refrakter szakasz az ingerelhetetlenség szakasza, magyarul az a szakasz, hogy “elhatároztam, hogy rugalmas leszek” és még visz az elhatározás lendülete. Szóval ez az a szakasz, amíg bizton hihetem, hogy most sikerült megváltoznom! Sajnos, nálam elég rövid ez a szakasz, de azt remélem, hogy egyszer majd nőni kezd, végül refrakter maradok a rendetlenséggel szemben. Rugalmas.

Tegnap este mondtam Petinek: “Peti, gyere, pakoljuk össze a legót!” Erre Peti: “Anya, te beragadtál a liftbe!”
Ezt vajon miért mondta?
Szerintem azért, mert amíg benn voltam, nem papoltam/pakoltam…

Valahol olvastam, hogy a jó íráshoz két dolog közül valamelyik mindenképp kell: vagy remek tartalmat kell prezentálni, vagy “egy kicsit vérezni” kell a nyilvánosság előtt. A probléma számomra a sérülékenység : gyakran úgy érzem, hogy hülyének tűnök. Nem szeretek gyengének mutatkozni, pedig hát mégis csak az vagyok…de ennek ellenére nem akarok erősnek, tökéletesnek sem mutatkozni, mert az bár jól esne, de az őszinteség meg fontosabb.

Az írás jó esetben terápiás, de ennyi év után már keserűen megtanultam, hogy ezért a terápiáért fizetni is kell. Fizetek a bénaságom újra és újra átélésével. Fizetek azzal, hogy átlátszó vagyok és ezzel visszaélnek emberek. Fizetek sok mindennel, amit nem látok előre…

Az írás (is) azonban arra is ráébresztett, hogy azok az igazi barátok, akik azért szeretnek, mert vagyok és amilyen vagyok, mert vicces vagyok és jópofa és a barátaimhoz a végletekig hűséges, nem pedig azért kedvelnek, mert ugyanazokat a “lifestyle choice”-okat hoztam meg, amiket ők. Azt hiszem, amíg csak hasonló döntések mentén barátkozunk, elveszítjük az igaz mérce lehetőségét, vagy legalább is gyakran elnézzük azt.

Sokan gondolják, hogy tökéletes az életem: van 3 gyerekem, 10 éve házas vagyok, van diplomám, munkám és perspektívám. De a blogom is tuti ezt sugallja a felületes olvasónak, az idetévedőnek.

Pár éve egy esküvőn fagyiért álltunk sorba (igen, ennyire puccos esküvő volt) az egyik barátunkkal. A lányok nyafogtak, nyűglődtek, panaszkodtak, nyaggattak, mert a sor lassan haladt. Egy idő után elszakadt a cérnám és nem túl hangosan, de azért jó alaposan és idegesen és türelmemet vesztve kioktattam a csajszikat, hogy elég legyen már és rettenetes eshetőségeket helyeztem kilátásba arra az esetre, ha nem nyugszanak már le végre. Ez a bizonyos azóta-kétgyerekes-apuka kővé dermedve nézett rám, és kifakadt: “De hát a blogon olyan tökéletesnek mutatod magad! A valóságban meg ugyanolyan vagy, mint az összes többi anyuka!”

Én persze teljesen megrémültem, hogy én átverem az olvasóimat (és magamat is?) azzal, hogy próbálom a legjobbat, a legszebbet, a legviccesebbet leírni, megörökíteni, aztán az egésznek az lesz a hatása, hogy egy idilli családot festek le, amelyik nem is létezik. Hát igen, az idill nem létezik. Illetve idill az van, de ebben az idillben van bőven anti-idillikus elem: könnyek literjei, dilemmák, viták, aggódások, csüggedés, türelmetlenség, egymás megbántása véletlenül, vagy szándékosan…van itt minden. Nem áltatom magam, és nem szeretnék senkit sem áltatni: a mi életünk eléggé valószínűleg nagyjából pont olyan, mint a tiéd, kedves olvasó. Szeretném, ha ezt senki nem felejtené el!

Van egy általános félelem, ami bennem is gyakran felmerül: “Ha az emberek tudnák, ki vagyok valójában, akkor nem szeretnének engem.”  Ez a félelem még mindig itt van bennem, de most már tudok róla ezért ádázul küzdök ellene és időben rajtakapom magam, ha a hatalmába kerít.

Azt hiszem, az a blog sok mindent felfedett rólam. Hetedik éve írogatom a bejegyzéseket ide hétről hétre és már borzasztóan megváltoztam az első bejegyzésekhez képest. A fázisok szépen látszanak, illetve a fő fázis részletesen olvasható: ezek azok az évek, amiket “mamatársakkal” biztonságban töltöttem. Ugyanazt gondoltam, mint a csoport, akikhez tartoztam, és a legnagyobb döbbenetemre ez teljesen eltorzította a látásmódomat és rövidlátóvá tett. Azt gondoltam, hogy a fontos dolgokat már tudom: így kell nevelni, altatni, pelenkázni, szülni, oltatni, oktatni és nem utolsósorban imádkozni, értelmezni, moralizálni…

Most már rájöttem, hogy azoktól lehet a legtöbbet tanulni, akik nem olyanok, mint én. Azokból a dolgokból lehet a legtöbbet okulni, amik nem az én tökéletes választásaim. Minél nagyobb kihívás elé áll valaki (legyen ez bármilyen természetű kihívás), annál gyorsabban és többet lehet változni, érni.  Könnyebb persze odacsapódni valahová és rövidlátóan szőrszálakat hasogatni a biztonságos melegben, de nekem nagyon jót tett, hogy szép lassan egyre több dobozból másztam ki, hogy megnézzem kívülről is. Ó az ötlet! Az első dobozból még kipenderítettek, akaratom ellenére, a másodikból már magamtól másztam ki.

Kimásztam nevelési dobozokból, életstílus-dobozokból. Kimásztam az általam kialakított “kereszténységből”, hogy megtaláljam a valódit. Újra és újra kimászom az Isten képeimből, mindig egy-egy nagy megkönnyebbüléssel, de mondjuk ez pont egy olyan terület, ahol mindig csak eggyel nagyobb dobozba lehet jutni…

Most kimászom a komfort zónámból is és pontosan egy hónap múlva dolgozni megyek. 8 órában. Amit sosem gondoltam volna magamról pár éve(abba a dobozba nem fért bele)…aztán most meg már mi sem természetesebb ennél a gondolatnál. Óriási változások lesznek itt. Érdekes lesz. Majd beszámolok…lehetőség szerint őszintén. De ezt most le kellett írnom.

Talán a legizgalmasabb esemény volt, hogy Nórinak kiesett 2 foga. El kellett mennünk a fogorvoshoz, mert nem merte magának kiszedni és—-hát, már ideje volt, jött mögötte a csontfog.

Így festett előtte:

Így pedig most:

Mostanában sokat pihenünk:

Bár Nóri azért sokat segít is.

A nagy bezártságban jókat játszanak a kölykök. Itt van például egy “csapdaszerkezet”:

Itt volt Tünde, akivel kirakóztunk

Mikor kész lett, Peti tulajdonba vette és mint ahogy mindenre,ami az övé, erre is…. ráfeküdt.

Kaptunk kipróbálásra egy lassúfőzőt, amit meg fogunk venni, most már biztos, egyszerűen zseniális. Minimum 8 óra a főzési ideje, este belepakolok és reggelre kész a csodálatos leves, ragu, vagy amit akarunk! 80 fokon készít mindent, szóval abszolút kímélő és nagyon-nagyon finom.

Sajnos ma már nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne foltozzunk meg egy esetlegesen elszakadt ruhát, íme:

Mióta oviszünet van a hó miatt, még egy kis kukacka (hangya?) is nagyon érdekes tud lenni,

de azért a szánkózásra is sor kerül minden nap!

Idebenn azért nagyon nagyon sok játszanivaló akad,

meg rajzolnivaló is.

Ez egy mai (órákig készült) munka készen (Az egész világ, ez a címe):

A jógáról is tervezek írni, majd, egyszer…csak 1 kép arról, hogy a jógázás korántsem magányos tevékenység egy háromgyermekes családban (igen, a vállam már leér!),

Illetve elég jól megy már a fejenállás, csak nem nagyon van rólam közzétehető kép, mert általában szakad rólam a víz, úgyhogy lenge öltözetben jógázom!

Hát, röviden ennyi, innen. az óriási hóból-télből, Pécsről!

4./5. A meg nem élt élet törvénye

A meg nem élt élet törvényénél jártam az előző rész végén. Nagyon érdekes ez a törvény, kétféle típusa van:

Az egyik a nem fejlesztett tehetség, képesség felszínre törése. Egy meg nem élt élet tör a felszínre akkor, mikor valaki “kiszabadul” a családból és végre meghallja a saját belső hangját és kiderül róla, hogy mondjuk  nagyszerű zenei tehetsége van, csak gyerekkorában nem vették tudomásul, vagy nem volt rá idő, vagy nem vették komolyan. Példa erre van sok, én is tudnék mondani ilyet a saját életemből.

A másik fajtája, típusa ennek a törvénynek, amikor csak a formát erőltetjük otthon (kötelező imádkozás, kényszer-szófogadás, kényszer-viselkedés, mert kell, a szabályokat azonban a gyerek sosem fogadta el, mert nem tudta a magáévá tenni őket), tartalom nincs mögötte (vagy a gyermek számára nem hiteles!), tehát minden olyan, mintha működne, de valójában egy kikényszerített formaság az egész. A gyerek mihelyst kikerül ebből a helyzetből, már veti is le a formát. Ilyen az, amikor a látszólag legjámborabb és istenfélőbb családból kikerülnek olyan gyerekek, akik teljesen szembefordulnak szüleik életformájával. Nem azért, mert elegük lett belőle, hanem azért, mert vagy nem volt mögöttes tartalom, vagy nem volt hiteles a tartalom.

Ez azért fontos, mert sokszor el tudjuk vetni ebben a sulykot: ha van kedv, ha nincs, magoltatjuk az igéket, aranymondásokat, imádkoztatjuk a gyerekeket…nem szabad! Legyünk rugalmasak mindig, vagy legalábbis próbáljuk meg!

3 szempont ehhez a rugalmassághoz:

1. A lélek megteremti a maga formáját! A tartalom legyen meg, s ehhez járuljon a forma! Annyiféleképp megragadhatjuk a gyerekek “emelkedett” pillanatait!

Példa: kislány sírva jön haza, mert csúfolták az oviban a szeplői miatt. Apuka ölébe veszi és elmondja neki, hogy Isten teremtette őt a szeplőivel együtt, és ha neki tetszett így, akkor így van jól, és különben is, apuka szerint ő a legszebb kislány a földkerekségen…

2. A forma hordozza a lelket! ….ha jó szokások, hagyományok alakulnak ki, ha a gyerek megérzi, hogy az ünnep, liturgia, imádság személyes mondanivalót, érzelmeket fejez ki.

Nálunk ilyen, mikor együtt mondjuk a Miatyánk-ot (nem tudom, miért alakult így, ez nálunk nagy szám). Meg amikor a gyerek kéri, hogy imádkozzunk, és akkor megáll az élet, és kicsit imádkozunk. De ilyen a “fogtündér” is (ma jön!)… Meg a Mikulás. Meg a szülinapok….

3. A forma fölemészti a lelket kíméletlenül! Ha...gépies, mű, megszokás, máz, kötelező, erőltetett, “végrehajtott”. Muszáj. Illik. Közhelyes.

5. Ciklustörvény

Minden fejlődési korszak egy egész. Mindegyiknek van eleje és van vége, amivel a következő ciklus veszi kezdetét.

Ez azt jelenti végül is, hogy a gyereknek nem egyenként készülnek el az alkatrészei, hanem úgy nő, mint a fa. Mindene egyszerre, ciklikusan, de mindig máson van a hangsúly. És már kicsiként teljes és tökéletes. Igen, teljes és tökéletes. Nem erkölcsi, hanem ontológiai értelemben véve.

Saját megjegyzésemet szeretném hozzátenni még ehhez az utolsó gondolathoz, több okból is aktuális ez a kis lábjegyzet féleség.

A gyerek akkor most jó és tökéletes, vagy kis tökéletlen bűnös? 

Az ember jó (jónak teremtetett), de van eredeti, áteredő bűn is? Hogy is van ez?

Amikor azt mondjuk, hogy az ember jó, akkor egy ontológiai szinten állítjuk ezt. Ezt azt jelenti, hogy a létezése okán érték. Attól jó, hogy van. A jósága az ontológiai egzisztenciális szinten a létezéséhez kapcsolódik.

Létezik egy erkölcsi, morális szint, ami pedig a magatartásunkhoz kapcsolódik. A viselkedéshez.

Nem szabad a gyereknek azt mondani, hogy nem jó és hogy megváltásra szorul a bűnössége miatt, mert ő még a puszta létére vonatkoztatja a bűnösségét és ez szerintem egy gyerekben öl és pusztít.

Nem helyes, ha a gyerek rosszat tesz a cselekvés, a moralitás, a magatartás szintjén és mi ezért az ő ontológiai, létezéséből adódó jóságát megkérdőjelezzük. A gyerek még nem árnyal, nem érzi ezt, ezért a gyereknek igenis azt kell mondani, hogy ő jó, hogy a rosszalkodás előfordul és hogy ezen nem múlik semmi, igen, ezt nem szabad csinálni, mert emberek vagyunk, tiszteljük egymást, a szabályokat betartjuk, hogy élni lehessen, ezért van erkölcs a világon… Különben megnyomorítjuk a lelkét, a lelkiismerete fejlődésének rossz irányt adunk, ami majd nem Isten hangját fogja hallani, hanem valami torz belénevelt morált.

Szeretném csak pár szóban megemlíteni a kereszt, mint szükséges dolog vagy a kereszt, mint ajándék kettős dilemmáját, amit nyilván nem akarok itt megválaszolni…de…

Nem azért érdemeljük a kárhozatot, mert mind lázadunk, ellent mondunk, bűnözünk, hanem azért, mert nem vagyunk képesek az önmegváltásra, bármit is teszünk.

Az a teológia, amelyik azt állítja, hogy az embert (főképp a gyereket) azért kell rossznak mondani, hogy a megváltás szükségességét hangsúlyozni tudjuk, nos, ez a teológia lélekpusztító, káros, véleményem szerint nem méltó Istenhez. Kicsinyes emberi elgondolásnak tartom, hogy a megváltás csupán valamiféle üzleti tranzakció lenne. Ennél sokkal több és ennél sokkal nagyszerűbb történt! Jézus nem csak árat fizetett! Ennél sokkal többet tett! Megnyitott egy utat, ami a halála nélkül soha nem nyílt volna meg…persze, erről szívesen értekeznék még, de most nem lesz rá időm. Talán legközelebb.

Én ez ellen a szomorú és kereszténységből kiábrándító teológia ellen küzdeni fogok, amíg csak lehet, ahol lehet. Vannak dolgok, amik ellen igenis érdemes szót emelni, hátha valakit elgondolkodtat legalább. Katasztrófának tartom, hogy ez a teológia még mindig él és virul, mint egyetlen lehetséges válasz egy fontos kérdésre…

Persze, szeretném hozzátenni, hogy ez az én véleményem, tapasztalásom. Nem kell vele egyetérteni.

Foly. köv.

Információból hogyan lesz transzformáció?

A gyerekkor szakaszai következnek – hamarosan. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem csak a kisgyerekekről lesz szó, hanem rólunk is.

Rita azt mondja, hogy a személyiségfejlődés során egy fél lépcsőt sem szabad kihagyni, mert ha valamit nem élünk át, akkor nem tudunk megfelelően felkészülni az Istenköszöntésre. Azt hiszem, Rita végül is így nevezi a halált. Nekem tetszik végül is…

Fontos tudni, hogy ha úgy érezzük, hogy valahol valami kimaradt, akkor van lehetőség korrigálni, pótolni, de sosem belátással. Mindig tapasztalattal, élményekkel, gyakorlatban. Az nem elég, hogy az agyammal felfogom, mit és hol mulasztottam. Erről lesz konkrét példa mindenhol, ami segít majd a megértésben, de most is mondok egy példát:

Ha gyerekkorunk legelején kimaradt az, hogy valaki folyamatos készenlétben állt, mindig számíthattunk rá, feltétel nélküli kötődést, szeretetet élhettünk meg általa, mellette (tehát alvástréningre voltunk fogva a saját kiságyunkban, nem vettek fel, ha sírtunk), akkor egyrészt hiába tanítják meg a vasárnapi iskolában, hogy Isten feltétel nélkül szeret. Az agyunk felfogja, de ez nem elég. Ha nincs élmény, tapasztalat erről, akkor ez nem a hitünk lesz, hanem amit szeretnénk hinni. A kettő pedig nem ugyanaz. 

Ilyenkor mi a teendő? Nincs mese, át kell élni ezt valakivel. Amíg nem tapasztaljuk meg, hogy valaki úgy fogad el, ahogy vagy, addig hiába szeretnéd tudni, nem fog menni. Élményekre van szükség, bennünk felébredő érzésekre az élmény hatására. Ezt egyszer már megénekeltem én is ennek a régi bejegyzésnek a végén. Információból transzformáció, ez a cél!

Csak ilyen módon orvosolható egy kimaradt szakasz.

Sok múlik rajtunk, szülőkön. Gondolhatjuk azt, hogy a gyerekeknek meg kell tanítani a Bibliát. A Katekizmust. A hittankönyvet….kinek mit. Elé kell élni a jó példát. Ezek mind igazak, de alap nélkül mit sem érnek. Ezek mind információk csak, és mi tudjuk ezeket az ő életében transzformációvá alakítani. A mi “megfelelő létezésünkkel”.

Ezt hogyan kell?

A legfontosabb, hogy szülőként végigkísérjük a gyerekeket azon az úton, amit be kell járniuk. Ez a mi szolgálatunk. A gyerek a mi szolgálatunkból fogja levonni a leglényegesebb következtetéseit.  Emellett pedig szolgáljon megnyugvásul, hogy sohasem késő. Pótolni lehet és kell is mindent. Bár a pótlás nehezített körülménynek számít, ez ne vegye el a kedvünket. A lényeg, hogy nincs okunk az elkeseredésre, ha valami nem ment jól.

A növekedés törvényei

1. A csíratörvény

Minden élet belülről fakad, nem pedig külső előírás, vagy parancs mentén alakul ki. Ez az élet pedig lassan, minden embernek a saját ritmusában növekszik.  Minden ember egyedi módon jut el a kiteljesedésig. A folyamatokat nem szabad siettetni.

Ne hasonlítgassuk a gyereket senkihez.

A csíratörvény szerint a belülről fakadó életet kell nagy érzékenységgel figyelni, hozzá kapcsolódni, elsősorban nem utasítással, hanem a bennem is élő belső ráhangolódással.

2. Az egész-ség törvény

Az életfolyamatok a látszat ellenére egészet alkotnak, még ha a felszínen csak egy-egy vonás jelenik is meg. Az értelem-érzelem-akarat egységét hagyjuk együtt fejlődni. A természetfölötti csak a természetes alapokra tud felépülni.

Példa: a szeretet fejlődése

Háromféle szeretet van. Most az erósz-filia agapé hármasára gondolok, csak kicsit másképp nézünk rájuk: primitív (ösztönös, szenvedélyes), természetes (lényegi, felebaráti, testvéri) és hősies (természetfölötti) szeretet.  
A primitív szeretet az a tapasztalat, hogy engem valóban mindenki szeret és elfogad, ebben nagyon jól érzem magamat, sőt, ez boldoggá tesz.  Ahogy Sári mondja: “Szeretem anyát, apát, Nórit, Petit és magamat. ” A lényeg a magamon van. Ebből a szeretetből tudok kilépni és időnként másokhoz odafordulni (természetes szeretet). Rita szerint akkor van gond, ha nem értjük meg, hogy erre a gyereknek nagyon nagyon hosszan szüksége van ahhoz, hogy biztos alappá emelkedjen a felebaráti szeretet számára.

A primitív szeretet önközpontú, de ez nem a hibája, hanem az alaptulajdonsága, esszenciája, csak ezzel sokan nincsenek tisztában. A keresztény gyerekek éppen ezért viszonylag hamar ki vannak penderítve belőle, mert a gyerekeinktől már 3-4 évesen magától értetődő megosztást és önzetlenséget várunk, feltétlen testvéri szeretetet. Erre azonban ők még nem képesek, nem ennek van az ideje ebben a korban. (Persze, ossza csak meg a csokit a tesóval, de ne várjuk el tőle, hogy repessen örömében) Ennek a szeretetnek először a család védőburkában ki kell teljesedni, csak így lesz majd terhelhető. Ez a szeretet valójában életük végéig kell, hogy tartson (ezért van az, hogy családból házasságba megyünk, mert a család a primitív szeretet állandó forrása). Vigyázzunk, ne penderítsük ki ebből a gyereket, a következő lépcsőre ösztönözve, mert a természetes szeretet nem egy következő stádium, hanem a primitív szeretetből nő ki, s  párhuzamosan léteznek.

Ha a primitív szeretet egy állandó, biztos pont, akkor szép lassan ráépül az általunk hivatalosan szeretetnek nevezett emberbaráti, szolgáló, természetes szeretet.

Ha ez a két szeretet együtt érik és fejlődik tovább, akkor ezekkel párhuzamosan fel-felbukkan majd a természetfölötti szeretet, ez az a fajta szeretet, mikor a másik emberben Istent látom.

A szeretet igen lassú érésű, ezt ne felejtsük el! 

3. Ritmustörvény

Minden személyiség növekedésének saját ritmusa van. Vannak úgynevezett “téli szakaszai”  a személyiség, a szellem, a test, a lélek fejlődésének is. Legyünk éberek a periódusokra és tartsuk ezt szem előtt.

4. A nem egyenlő mértékű egyidejűség

4./1. Organikus egyoldalúság: Ez azt jelenti, hogy átmeneti egyoldalúságokat különösen vegyünk figyelembe. Példa: ha épp serdül a kölyök és napi 1 centit nő, akkor a nyelvvizsga valószínűleg nem fog sikerülni. Halasszuk el fél évvel.

4./2. Feszültésgtörvény: A nehézségeket fogadjuk lehetőségként! A végén több-ként fogunk kijönni, mint ahogy bementünk az elején, nehézség közepette mindig gondoljunk erre. Írjuk fel valahová, a hűtőre, faliújságra.

4./3. Stádiumtörvény: Néha (nem feltétlenül lesz jelen) váratlan ugrás következhet be az egyébként fokozatos fejlődésben. Mivel ez nem kiszámítható, mi keresztények a Gondviselésnek tulajdonítjuk.

Szeretném megjegyezni, hogy Pál Feri is beszél erről az ugrásról, de ő hozzáteszi, hogy utólag mindig ki kell fizetnünk az átugrott szakaszból származó előny árát. Ezt nem negatív értelemben érti, egyszerűen csak egy megfigyelés, tapasztalat.

4./4. Az erősebb élet törvénye: Azt erősítjük, ami éppen megy. Tehát, ha épp megy a matek, akkor ne korrepetáljuk olvasásból. Az olvasást óvjuk egy darabig a háttérben és kész. Egyébként Rita azt mondja, hogy egy valamirevaló iskola ezzel tisztában van, úgyhogy ne ijedjünk meg, nem megy tönkre a gyerek a suliban emiatt!

4./5. A meg nem élt élet törvénye

itt folytatom, az ebéd nem fő meg magától ugyanis….

Ui: a baglyokat én szedtem le a Flickr-ről, mert ilyeneket varrogatok a gyerekeknek, azért tettem ide őket, hogy ne tűnjön hosszúnak és unalmasnak a szöveg.