Az első fejezet arról szól, hogy miért döntenek szülők az otthonoktatás mellett, illetve pár érdekes amerikai statisztikai adat van említve a számokról nagy általánosságban. Ezekkel kezdem. 2002-ből van a legfrissebb adat (The Department of Education Researchers): eszerint az Államokban 1 millió gyerek tanul otthon, ez az iskolaköteles populáció 2%-a. A családok jellemzői: általában teljesen áltagos anyagiakkal rendelkeznek, túlnyomórészt fehér (jahh, ez érdekes kifejezés, de értitek) bőrűek, inkább a vidéken élnek, mint nagyvárosokban, és általában sokgyerekesek. Végzettségüket tekintve inkább a diplomások oktatnak otthon, de Holt megjegyzi itt, hogy rengeteg család oktat otthon sikeresen érettségivel rendelkező szülőkkel is.
A miértre pedig 5 okot ír a szerző:

1. Azt gondolják a szülők, hogy a gyereknevelés az ő dolguk teljes egészében, és nem a kormányé;
2. Szeretnek a gyerekeikkel együtt lenni, megfigyelni teljes egészében a felnövekedésüket, ezt nem szeretnék másra bízni;
3. Meg akarják óvni őket attól, hogy fizikailag, mentálisan és lelkileg sérüljenek.
4. Mint család szeretnének több időt együtt tölteni, nem csak a “minőségi időt”, ami mostanában nagyon divatos helyettesítő szófordulat lett a “nincs időm a gyerekemmel lenni”-re;
5. Ahogy terjed az internet és a távoktatás minősége is javul, úgy válik egyre elfogadottabbá az otthonoktatás is, ezért többen választják.

Emellett még megjelenik 2 dolog a szövegben, ami nincs kiemelve, de szerintem ugyanolyan fontos: az egyik a vallás (sok keresztény és pl. muzulmán választja az otthonoktatást, mert náluk ez egy teljes “életstílust” jelent és sokkal egyszerűbb így továbbadni a gyerekeknek), a másik az, hogy hiába keresnek, nem találnak megfelelő iskolát a környékükön.

Más értelemben vett felelősség

Ez a dolog engem is nagyon foglalkoztat mostanában. Mióta gyerekeim vannak, nagyon megváltozott a gondolkodásmódom és az életünk is, persze. Gyerekeim vannak, és szeretném az életemnek legalább egy részét szó szerint velük együtt élni. A “reggel korán lelépünk és délután fáradtan hazaérünk” számomra ezt egész egyszerűen nem valósítja meg. Én is így nőttem föl és a szüleim alig voltak részei az életemnek. És ez hiányzott. Ráadásul a saját felelősségemnek érzem jómagam is, hogy mivé válnak és cseppet sem hiszek abban, hogy egy intézmény jó munkát fog végezni helyettem.

Holt szerint egész egyszerűen a gyerekekre odafigyelő felnőttekkel “lógni” rengeteget jelent a gyerekeknek. A Harvard egyetem egy széles körben publikált tanulmánya azt találta, hogy a gyerekek műveltségi szintje és iskolai sikere is köthető ahhoz, hogy mennyi időt töltenek közös étkezések alkalmával együtt a családjukkal a napi eseményekről csevegve. Ehhez persze nem kell otthonoktatni, de ilyen családoknál értelemszerűen rengeteg ilyen (direkt nem írom, hogy minőségi) idő akad.

Iskola

Szót ejt még a szerző arról, hogy az iskolák rengeteget változtak az utóbbi időben, sokkal inkább a gyerekek életének része, mint régen és maga a környezet is sokkal bonyolultabb és nehezebben élhető, mint régen volt. Egyébként ezt én leginkább a tanárokon látom, akiket ismerek. Ennyire nem lehet nehéz?! És mégis állítólag ennyire az! A versenyszellem eldurvulása jellemző leginkább, a gyerekek egymással versenyeznek a jobb jegyekért, osztályok osztályokkal, iskolák iskolákkal… Ráadásul maga a jegy és a jótanulás olyannyira messze fölé van emelve a művészti tevékenységnek, közösségi dolgoknak, kluboknak, köröknek, egyéb iskolán kívüli tevékenységnek, hogy a gyerekekben a kétségnek a szikrája sincs, hogy mi is igazán fontos a felnőtteknek. Már az iskolákban beskatulyázódnak a gyerekek nyertesekre és vesztesekre, hogy majd ezt a bélyeget vigyék magukkal egész felnőtt életükre és maguk is így ítéljék meg a társadalmat. Holott a Nemzeti Alaptanterv semmit nem tud a gyerekek igényeiről.

Végezetül egy másik olvasmányélményből idézek. C.S. Lewis önéletrajzát olvastam, aki egy híres magániskola tanulója volt, mielőtt magántanuló lett. Tőle idézek pár bekezdést:

Az az érdekes, hogy a magániskola rendszere éppen azt termelte ki (a sznobizmust), aminek megelőzését és gyógyítását reklámozta. (…)

De bármilyen indoklással is jött létre a rendszer, állítom, hogy nem érte el a célját. Az elmúlt évtizedekben Angliát keserű, garázda, szkeptikus, kiábrándult és cinikus értelmiség árasztotta el. Sokan közülük magániskolákban végeztek, és azt hiszem, nagyon kevesen érezték ott jól magukat. Az ilyen iskolák védelmezői persze azt fogják mondani, hogy ezeknek a nagyképűségét még az iskolának sem sikerült kiirtania; nem eleget hajtották, gúnyolták, alázták meg. De nem lehetséges-e éppen így az is, hogy a rendszer termelte ki őket? Ahol az elnyomás nem törü meg a szellemet teljesen és véglegesen, ott az ösztönök természetes sodra bosszúból gőgöt és megvetést hoz létre. A pofonokért és gürcölésért azzal kártalanítjuk magunkat, hogy kétszeres adag önérzetet fejlesztünk ki. (…)

Ebből ered aztán sok egyéb alattomosság mind az iskolában, mind az életben: a talpnyalás, amellyel körüludvarolják a társadalmi létrán feljebb állókat, azoknak a körülrajongása, akiket érdemes ismerni, sietős felrúgása olyan barátságoknak, amelyek nem segítenek előre a fölfelé vezető úton, készséges csatlakozás a népszerűtlenek ellen ordítozókhoz, a cselekedetek mögött meghúzódó hátsó szándék.

Ha ma visszatekintek rá, az iskola a legkevésbé természetes, és ebben az értelemben legkevésbé gyermeki társadalom, amelyet valaha láttam.