« „Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!” (V. felv. 4. szín) | BLOG UP! | Ház »
Panta Rei!
2010. February 3., Wednesday
Érdekes dolgok történnek velem mostanában.
Tavaly az év vége felé megszállt valami “változtatni kellene” érzés. Talán már a nyáron kezdődött. Az életemet befolyásoló dolgokra kezdtem figyelni, nem negatív dolgokra kell itt elsősorban gondolni, hanem olyasmikre, amik alakítanak engem. (Ezeknek a gondolatoknak a hatására elég sok egyéb radikális változtatást tettem az életvitelemben, eddig végül is pozitív kimenetellel.) Valamerre visznek, aminek nincs különösebb előnye, célja.
A babás-mamás fórumra január elseje óta nem járok, és most esett le, ma reggelre, egy álomban, hogy mi volt ez a tudatalatti döntés. Nekem “időmegtakarítás” elnevezéssel futott az ötlet, nem is sejtettem, hogy mélyebb értelmet is kap majd. Valamiféle tendenciát láttam, de nem tudatosodott eddig, azonban ma reggelre talán megértettem. Azon agyaltam álmomban, hogy szüljek- e még, hol, hogyan és hogy milyen hordozókendőt kellene még vennem magamnak, meg ilyesmik és a nagy töprengésben egyszerre csak megértettem. Az álmomban. Hogy mi ellen ágálok, mi nyomaszt tudat alatt egy ideje…
Rájöttem, hogy nem akarok ezen az úton járni tovább.
Nem akarom, hogy az életem arról szóljon, hogy szülök-e még. Ne értsetek félre, szerintem szülök még, ha lehet egyáltalán ilyet mondani 29 évesen, csak nem akarom hogy erről szóljon. Megrémisztett a tendencia, amit az anyukák közösségében éreztem: mégpedig, hogy az anyuka-nyomás (lehet, hogy ilyen nincs is, de talán ez is valami peer pressure…) miatt lehet, hogy eggyel-kettővel többet szül az átlag anya, mint amennyit valóban szeretett volna.
Nem akarok babát varrni és hordozóezközt. Ne értsetek félre, épp állatkák varrásával kísérletezem, és hordozok is, de nem akarom, hogy erről szóljon. Azt veszem észre, hogy előbb-utóbb mindenki WAHM pelenkát vagy hordozóeszközt kezd el varrni, csak hogy: megfeleljen valaminek? Csináljon valamit? Nem tudom, és minden ítélkezés nélkül mondom: nincs ezzel semmi baj, de engem halálra rémít, hogy beragadok egy sztereotípiába, hogy ne kelljen, ne tudjak vagy éppen ne akarjak tovább lépni…
Nem akarok prenatális és posztnatális tanácsadást folytatni, masszázsolajakat árulni, szoptatási tanácsadó vagy hordozókendőtanfolyamvezető lenni . Ne értsen félre senki, nincs ezekkel semmi baj, de…nekem ez nem utam, ebben biztos vagyok.
Álmomban egy felismerés tört rám: ha maradok ezen a ponton, az valami pótcselekvés és nem az igazi élet. Ez nem a valóság, ez valami ártatlannak induló időtöltés, a jó cél érdekében minden megmozgatása, ami jó érzéssel tölt el, de félő, hogy elaltat, figyelmet terel és a lényeg meg….
Az otthonoktatással ugyanígy vagyok most éppen. Nyomasztott évekig valahol mélyen, hogy mi lesz, ha nem sikerül itthon oktatni. Néha megrémültem a lehetőségtől, néha meg a lehetőség esetleges hiányától…ez persze frusztrált és valamilyen formában szerettem volna ettől megszabadulni, mert ez így nem lehet jó és kész. Valami az gondoltatta velem, hogy ez nem lehet ennyire fontos és meghatározó, pont azért, mert ha még sikerül is, nem biztos, hogy ez a válasz, a megoldás valami egész egyszerű és alap kérdésre. Kell, hogy legyen valami más, valami fontosabb, az ilyen bizonytalan, sok mindentől függő kérdések nem határozhatják meg a lényeget, egész egyszerűen ezt nem fogadom el, nem tudom úgy elfogadni, hogy békém van benne. Akkor meg nem fogadom el, ennyivel tartozom magamnak.
Megvallom, én azt gondoltam évekig, hogy ezek meghatározó dolgok: így-úgy szülni, így-úgy szoptatni, így-úgy aludni, ezt meg azt enni és etetni, így-úgy oktatni, hordozni…ezek mind iszonyat fontos dolgok, de tökmindegy, ha nem a megfelelő alapra fektetem az egészet, ezt látom már. Ezek megfogható dolgok, amikről lehet beszélnem (és el lehet mondani, hogyha nem így történik….determinálva, megsértve, elbizonytalanítva ezzel másokat, ugyan, mi jó sülhet ki ebből egyáltalán? Nem vagyok büszke erre, de most magamról beszélek!), különleges érzést ad, ha így csinálom, ez nekem jól esett. Ha valami meg nem úgy történt, pl. nem szültem úgy, ahogy a “jó szülés ” meg van fogalmazva, akkor valami végleg elveszett? Nem fog a gyerekem a “tökéletes” iskolába járni, illetve nem én vagyok a “tökéletes” itthonoktatója, akkor valaminek vége lesz? Lehet egyáltalán ezekkel a tudatokkal egészségesen élni? Kötve hiszem…és ilyesmit nem lehet “feldolgozni”, mert nem a tüneti kezelést kellene választnunk, hanem az oki terápiát, ami nem más, mint a megelőzés: valami más a fontosabb. Fontos és a lényeges dolgok megkülönböztetése, ugye. Nemcsak fontos, de meghatározó, hogy képes legyek erre.
Persze, a fórum maga egy részlet csupán és eszemben sincs bántani vagy lekicsinyelni, megvan a maga erénye és szolgálata. De nekem már nem tett jót, sőt… A többi részlet valami önismeret-féleség. Tényleg, ettől vagyok, hogy milyen gyakorlati dolgokat teszek vagy nem teszek (fontosak vagy lényegesek?)? Törvényeskedek vagy fanatikus leszek? Fura alak vagyok csupán, amit jól esik hallani, mert a fura azt jelenti: más vagy éppen jobb? Aki azt gondolja magáról, hogy fura, az tudja magáról, hogy jobb, nem? Én meg ezt nem akarom tudni magamról Képes lennék-e hasonló dolgok miatt akár elszigetelődni is? Családdal összeveszni (család: fontos vagy a lényeg) egy nem megfelelő ajándék miatt? Barátságok mennek (fontosak vagy a lényeg ez?) tönkre kétséges és törékeny nézetek miatt? Persze, sosem miattam, hanem a másik miatt ugyebár…de vak voltam (vagy még mindig vagyok)!!! Dehogynem miattam!
Azt látom, hogy pár dolog megváltoztatásával (vagy megváltozásával?) csodák történtek itthon. Nem tudom, mi és hogy de valami történik. Emellett egy párhuzamos csoda-élmény, hogy barátságok megállnak, és ettől a hetedik mennyországban vagyok. Egyetértettünk bármi “fontos” dologban? Semmiben. 
De a lényegeseket együtt tanultuk meg és tanuljuk. Ez egy katarzis, komolyan…
Nem tudom megfogalmazni, nem tudom elkapni szavakba önthetően a lényegét, de valami változik, és régen fontosnak tartott, bizonytalan kimenetelű, külső körülményektől függő, külsőségekről szóló, általam (és nem miattam!) nem kontrollálható dolgok elkezdtek részletkérdéssé olvadni valami felszabadulást, könnyedséget hozva a mindennapjaimba, a lelkembe, a terveimbe és a hozzáállásomba…valami jó történt velem, velünk, nem tudom, mi az, de lehet, hogy nem is lényeges a megnevezés. Valami változik. Minden változik…
Ennyi érthetetlen és félreérthető mondanivaló…egy álom miatt, ami valami felismerést hozott. Előre is sajnálom, ha valakit ismételten megbántok vagy összezavarok ezzel, de meg kellett örökítenem.
Topics: freak |
2010. February 3., 11:11
Hu, hu. Nagyon igaz gondolatok. Es nagy vihart fogsz vele kavarni…
2010. February 3., 14:02
Liv, a mi utunk, a saját életünk, ami megváltozik egy tulajdonképpen erőszakos hatásra (pl.fórum), mert a sok jó tulajdonsága mellett (hogy jó ötleteket is találhatunk) olyan, mint egy agymosás. Megpróbál a saját tempód és fejlődési fokod figyelembevétele nélkül megváltoztatni (nem az egyes emberek, hanem maga az egész). Úgy gondoljuk, hogy jó, de mégsem jó nekünk, és mi ezt nem látjuk.
) szóval csak óvatosan vele, mert hatalmába kerülhetünk.
Mintha egy utópisztikus, egységesített, jósággal és okossággal teli világot szeretnénk általa teremteni, és ennek mi természetesen az első tagjai szeretnénk lenni. Ami azért jó, a jóra törekvés.
De hát azért az élet más… nem lehet elvárni, hogy mindenki egyforma legyen. Ha sokat netezek, akkor az az érzésem lesz: és hol vagyok én, mit is csinálok én? Eltűnt az ÉN.
Azt tudom, hogy mindig az megy előre, aki csinálja, és nem beszél róla. Aki a maga útját figyeli, nem a másokét. A beszédre meg születni kell. Erre valók a “tanítók”, akik ezért születtek.
Beugrott megint: a mátrix (nem a film- a félreértések elkerülése végett) hatalma.. ( na, ez is egy Gonosz..
Messze nem tudtam megfogalmazni, amit akartam.
2010. February 3., 14:15
Liv, sztem egyszerűen épp felnőttetek. És most más a fontos. És az életben épp ez a változatosság a szép. És mivel hiszek a spirális fejlődésben, visszatérhet még a pelenkás, hordozós életérzés. Sztem fontos tudni, hogy fontos, és szép, de cska egy korszak. És annyi korszak van még. :)))
2010. February 3., 14:21
Mynona, nekem ez az egész dolog kicsit jelképes értékkel bír, nyilván az álom nem csak erről szólt, hogy akkor most varrjak vagy ne, bár gyakorlati tanácsot is adott.
Kicst arról is szó van itt, hogy megláttam pl. azt, hogy az élethelyzetemből logikusan következő dolgok nem lesznek igazzá és válasszá csupán a logikusságuk miatt. Ez kicsit megijesztett, eddig biztonságot adott, hogy képes voltam elfogadni valamit Igaznak, csupán mert beláttam az értelmemmel. De hinni is kell benne és megtalálni valahol belül. Rájöttem, hogy amit úgy kell lenyomni a torkomon, az nem kell és kész.
Tényleg, nem is tudom, érdemes volt-e ez a bejegyzés, mert talán tényleg érthetetlen. Nehéz fogalmazni.
2010. February 3., 14:22
Myway, összecsengünk.
Ezt is akartam írni, hogy lehet, hogy a “felnőttek” már túl vannak ezen a problémán…hehe.
2010. February 3., 14:54
Szerintem ez nagyon rendben van, egy keresztény nőnek , anyának a felsorolt dolgok: hordozás, szoptatás, babavárás, pelenka varrás, stb. jöhetnek az életében, mert jó neki és a gyerekeknek, de nem a végcél.
Amúgy én nehéznek találom megtalálni az igaságot, értsd: a mi utunkat, a kötődő nevelés és néhány extrém keresztények által képviselt út ingoványában…
2010. February 3., 15:01
Liv! Köszönöm ezt a posztot. Valahogy sikerült a mondanivaló hullámhosszára helyezkednem
2010. February 3., 15:56
vagy nem is felnoves, hanem csak fejlodes, tapasztalatszerzes, levonandok levonasa, aztan mehetunk tovabb. nalatok eleg hamar jottek a gyerkocok sorozatban, megtapasztaltad amit lehetett, szerintem jo dolog ez. es felismerni is jo, hogy az elet nem ennyi, van mas is, akarsz mast is.
eppen ezert babat pl en se varrnek sosem, max apro jatekokat, viszont ahogy nonek a gyerekek, es ruha kell, azt mar sokkal szivesebben. es majd magamnak is. igazabol eddig nekem ez az egyik legnagyobb tanulsag eddig a csalados eletbol, hogy a penz nem olyan fontos, megoldjuk maskepp. a masik dolog pedig, amihez valoszinuleg mindig fogom magam tartani, az az, hogy rajottem (en is), hogy nem en tudom a tutit, es mas sem, ezert sokkal toleransabb vagyok masok eletvitelevel es viselt dolgaival kapcsolatban, mint eddig valaha. a gyerekeim nevelem, masokat vagy masoket nem. sajnos ez sem egyszeru, mert cserebe elvarom, hogy mas meg engem hagyjon beken, es fogadjon el ugy, ahogy vagyunk, ugyhogy korantsem mentes konfrontalodastol ez a hozzaallas. hat, nem vagyok eppen tokeletes.
sogornomeknel most harom honapos a negyedik gyerkoc, a legnagyobb meg tizenegy. alig dolgozott meg, az elete utobbi bo egy evtizede a gyereknevelesrol szolt. nem terveztek a negyediket, csak jott, es bizony elhangzott mar tole az a kijelentes, hogy remeli, nem ezt fogja egesz eleteben csinalni mostmar. pedig megvan ra az eselye, van, aki belesodrodik, es ugy is marad. ami nem lenne rossz dolog, ha neki nem lenne az.
en amugy szeretem ezeket az “altermamas” dolgokat, es pl eppen mei-tai-t akarok varrni, de nalunk ez mero fukarsag.
te, es arra rajottel idokozben, hogy mi lesz az az ut, amin tovabb jarsz? vagy ezuttal is hozzak majd a dolgok magukat? az elet azzal is valtozik sokat, ahogy a gyerekek nonek.
2010. February 3., 15:57
hat most, hogy ujra elolvastam, mait irtam, nem tul ertelmes…
bocsi… regota vagyok gyesen, asszem… 
2010. February 3., 16:52
Milyen érdekes, ahogy megfogalmaztad az érzéseidet, sok mindenen elgondolkodtatott.
Ennek ellenére azt hiszem, hogy a fórum nagyon sok embernek nyújtott és nyújt segítséget, csak tudni kell megtalálni a megfelelő topikot!
Én mindig is tudtam, hogy hány gyereket fogok szülni (kb.) és mindig is tudtam, de az első után meggyőződésemmé vált, hogy otthonszülök,és mindig is tudtam, hogy sokáig fogok szoptatni. Amilyen vagyok most, olyannak is születtem 36 évvel ezelőtt, csak időnként nem sikerül felszínre hoznom magamból. Bizonytalanságom, ha volt, soha nem kívülről érkező nyomás által éltem meg, hanem belülről (anyukám) érkező nyomásnak próbáltam megfelelni.
Nagyon szeretem, ha tanácsot kérnek tőlem és én segíteni tudok, ha “csak” a fórumon, akkor is, nekem számít!
Újra elolvasva, tulajdonképpen én sem vagyok tökéletes, de időnként annak hiszem magam!
2010. February 3., 20:51
Mywaytől sokat tanultam egyébként is……
Liv, benned sok hasonló vonást vélek felfedezni.
Azt vettem észre, hogy görcseinket, félelmeinket, meggyőzödéseinket elengedve már tudunk élni is ebben az életben, ami van. Nagyvonalakban persze, hisz a fontos erkölcsi léceket nem lehet elvenni az alapból. Csak a később rádrakódott dolgokból lehet elengedni……
Amikor a “megmondó emberes” posztod lett, akkor már éreztem, hogy változol!
2010. February 3., 20:53
Orsi!
Alig maradt fórum, amiben továbbra is résztveszek.
Megcsömörlöttem…..
Tanultam sokat, Nórit is a világhálónak köszönhetem, de már lassan nem a tv-től kell félnem, hogy beszippant. Harcolnom kell sokat magammal!
2010. February 3., 21:13
Nagyon hasonlóképpen érzek, szóval tökérthető a poszt. Köszi!
2010. February 3., 22:49
Hú, Liv köszi. Ez most kellett. Szerinetm is világos, amit írsz, de lehet, hogy azért is mert nyakig benne vagyok. Én is sokat agyaltam annak idején az otthonokatáson, de párommal beláttuk, hogy nem ez a mi utunk.
De miért hisszük azt, hogy mindig meg kell felelnünk valami külső elvárásnak????
Freeman, asszem ez tényleg harc. De ha harc hát legyen HARC
2010. February 4., 07:57
Köszi mindenkinek!
Holly, igen, rájöttem sok mindenre már, konkrét dolgokra is, de még nem publikus. Alakulóban.
Fórum: óriási befolyásoló erő egy közösség, és egyrészt nagyon jó. Megvolt, jó volt, lejárt, megyünk tovább. Ráadásul én általában a “befolyásolók” között voltam, hehehe…na mindegy, hasznos dolog ez, sokaknak létkérdés. Valamikor nekem is az volt, lehet, hogy egyszer megint az lesz.
2010. February 4., 10:14
Biztosan nem voltam egészen érthető, de azt hiszem, mégis egyről beszéltünk.
A fórumok nagyon jók, nagyon sokat tanulhatsz, de vigyázni kell, mert észrevétlenül befolyásolhat, de letéríthet a saját utadról. Jó kis példa: mint egy fejlesztés, ami nem mindenkinek való, mert másra hivatott, vagy még nem ért meg belülről rá, ha mégis ez az útja. Majd később.
Ezt nem csak a babás fórumokra értettem, meg a kézimunkásokra.
Talán így érthetőbb voltam, nem tudom, mindig sokkal messzebbre visznek a gondolataim, mint szeretném/kéne.
2010. February 4., 13:38
Én sosem fórumoztam, se nem varrtam stb., de értem, amit írsz. Én meg azt figyelem meg, hogy hirtelen mindenki családi napközit vagy bababoltot vagy ilyesmit akar nyitni vagy csinálni és nem értem. Hol volt ez eddig bennük és hogy lehet, hogy mindenkinek ez az útja?
Azt hiszem, az a jó út, ami a tied, és akkor tudsz jó anya stb. lenni, ha magaddal rendben vagy.
Én például 6 éve vagyok itthon a két gyerekkel, és mindvégig dolgoztam. Mert én akkor vagyok rendben, ha tudok dolgozni, mondjuk persze szerencsém van a munkámmal, hogy lehet itthonról is csinálni.
2010. February 4., 15:28
Érlelődött már ez a poszt
köszönet érte. Ne tessék magyarázkodni, nincs miért, nem bántóak a soraid. Járod az utad.
)
(és azt hiszem, a wahm-csana-stb boom után várható szélesebb körben is mindennek újra átgondolása, az élet egyéb dolgai közé a maga valós súlyának megfelelően beilleszkedése - lám, ebben is elsők között vagy mint befolyásoló
2010. February 4., 15:31
hehehe….S’asszem, erre nem is gondoltam - Hála Istennek, teszem hozzá gyorsan…
2010. February 5., 08:20
Köszi Liv, nekem ez most pont jókor és jól jött:)
2010. February 5., 09:14
Fú hát én is hasonlókan kezdtem gondolkodni.
Pedig én sem fórumoztam sosem, mégis érzem a nyomást ezekben a dolgokban amikről írtál (szinte egytől-egyig) és egyre inkább próbálok arra figyelni mi az én utam, csak érdekes, nekem NAGGGYON nehéz rájönnöm, mi az én utam - néha úgy érzem egy lakatlan szigetre kéne mennem, annyira befolyásolható vagyok, annyira nagy a nyomás bizonyos területeken…
Arra viszont én is a gyerekek mellett jöttem rá, hogy amit úgy kell lenyomni a torkomon.. hát az tényleg nem nekem való.
2010. February 5., 09:37
Erről a kézimunkás kismamákról mindig eszembe jut, hogy én amíg nem volt Domi, mennyit varrtam. Míg meg nem született, az egész gyerekszoba varrnivalóját megcsináltam, a függönyt, az ágytakarót, a pelenkatartót, a rácsos ágyvédőket, a falidíszeket, olyan amerikai gyerekszobamódra, patchworkosen, meg az összes sötétítőt, függönyt, párnát, ágyneműket(mind saját) a lakásba…. még előbb meg ruhákat is. Pedig sosem tanultam, csak van hozzá érzékem, a nagyanyámat figyeltem gyerekkoromban, tőle lestem el sokat. Mióta megszületett, pedig nincsen kedvem varrni. Hiányzik, de mégsem tudom még újra elkezdeni. Majd később. Mert lehet, hogy nekem meg az való. :)))
Érdekes, de mindannyian megpróbálunk valami mást a gyerek mellett, én is, és aztán tovább fogunk lépni. Megyünk tovább a mi utunkon.
2010. February 5., 09:41
Meg most visszagondolva, míg nem volt gyerekem, állandóan kreatívkodtam, üvegfestés… hű, lehet, hogy ez jelent valamit?
2010. February 5., 11:17
Mynona, szerintem ez tök jó dolog. Alkotni szerintem fontos valamit mindig. Jót tesz!
2010. February 5., 18:58
A fórumról nekem ez jut eszembe:
A hasonlóan gondolkozók csoportja tényleg képes nagy nyomást gyakorolni a nyitott vagy bizonytalankodó egyénre. Ez tűnhet meggyőzésnek, vagy sereghajtásnak is, és néha lehet, hogy az is. És ezzel így vagy úgy, de befolyásol másokat- akkor is, ha a csoportnak direkt nem áll ez a szándékában és nem is agresszíven nyomja le a nézeteit mások torkán. Azt hiszem igazad van, liv: az egyén feladata, hogy eldöntse, megerősíti-e elképzeléseiben az a konkrét csoport, vagyis építi-e, vagy ebben a közegben a nyomást nem képes kezelni, és ezáltal olyanná formálódik, ami nem is ő- tehát álarc kerül rá, ha nem is tudatosan.
A furcsaságról:
Nem tudom, ez olyan nehéz kérdés. Ha valaki meg van győződve valami olyanról, ami másoknak nem egyértelműen jó döntés, akkor a folytonos rákérdezések miatt bizonyos határozottsággal fogja képviselni a maga döntését. Minél eltérőbb a gondolkodása vagy az élethelyzete az átlagostól, annál határozottabb lesz. Azért is, mert több ellenvetéssel találkozik, amik miatt már csípőből védelmi állásba helyezkedik, ha valaki akár egy pici is ironikusan vagy szkeptikusan reagál. Hogy ez most jó-e vagy sem: szerintem nem gáz, hogy így van. (Mármint a határozottság nem gáz. A csípőből reagálás gáz.) Kérdés, hogy vajon az-e a megoldás, hogy javasoljuk az összes máshogyan gondolkozónak, hogy hallgasson el, és ne képviselje határozottan azt, amiben hisz, vagy amivel kapcsolatban erős meggyőződése van? (Tudom, hogy nem mondtál ilyet, liv, csak gondolkozom, mi lenne a helyes hozzáállás). Hogy ha nem ez a megoldás, akkor viszont mi módon akadályozzuk meg, hogy a befolyásolhatóbbakat erre-arra vigye a határozottabb meggyőződéssel rendelkezők szele, amit aztán előbbiek utólag megbánnak? Nekem ez komoly dilemma, akkor, amikor látom, hogy igenis embereket megváltoztat az, ahogyan képviselem azt, amiben hiszek- ez nagy felelősség.
Vajon mit diktálna a felebaráti szeretet? Ne mondjak semmit, hogy ne kelljen a környezetemnek konfrontálódnia azokkal a szempontokkal, amik miatt én meghoztam a döntéseimet? Vagy mondjak mindent fesztelenül és határozottan, ami alkalomadtán összezavarhat másokat, mert azt sugallhatja, hogy jöjjenek arra az útra, ami nem az övék?
Szerintem magamat kell jól ismernem és a saját vészjelzőimet, megérzéseimet figyelnem ahhoz, hogy eligazodjak ezekben a kérdésekben. Ha látom, hogy egy új dolog kezd intellektuálisan az ujja köré csavarni és kezdi a gondolkodásomat meghatározni, akkor meg kell állnom, és el kell döntenem, hogy merre tovább. Lehet, hogy valami jónak tűnik, de tényleg nem kell azzá válnom, ami nem vagyok és soha nem is voltam!
Fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok- ugyanakkor legyen bennem a változás lehetősége is, mert az élet egyfajta fejlődés, növekedés, dinamizmus is jó esetben.
Tehát lehet, hogy a mások által képviselt dolgok olyanok, amiken nekem is el kell gondolkodnom, mert dolgom van vele.
Azt hiszem a felebaráti szeretet azt diktálja, hogy ne legyek kategorikus olyan dolgokban, amikben nem szabadna kategorikusan dönteni. Ne is sugalljam azt, hogy az jó egyedül, amiben döntöttem- hacsak nem látom alapvető fontosságúnak azt a döntést. Persze azon megint csak lehetne vitatkozni, hogy mi tartozik ide, és mi nem. Keresztényként van egy sor dolog, amiben az Ige tanácsol- ezeket nekünk figyelembe kell venni, és lehet, hogy Isten olyan döntés meghozatalára indít, ami meghaladja a lehetőségeinket, pusztán azért, hogy abban megmutathassa az Ő erejét és dicsőségét.
A gyerekeink neveléséhez szorosan kapcsolódó kérdés az ovi és az iskola- szerintem ez nem feltétlen ‘én utam, te utad’ kérdése, hanem leginkább annak a kérdése, hogy Isten mire hívja el konkrétan a mi családunkat. Ugyanígy a gyerekvállalás és a többi dolog. Isten vezetni akar, és ha nem kérdezzük meg őt, akkor kétesélyes, hogy jó döntést hoztunk-e.
Keresztényként talán könnyebb dolgunk van, mint annak, aki nem az: hiszen ott van Isten, a bölcsesség forrása, Akin keresztül igazán megismerhetjük magunkat. Ő az egész életünket az irányítása alá szeretné vonni, és ez alól nem kivétel a szülés, hordozás, gyerekeink taníttatása, meg a többi, látszólag részletkérdés dolog sem. Néha úgy tűnik, mintha ezeket a területeket Istentől függetlenül, magunknak kellene kitalálni, eldönteni, pedig nem. Istent érdekli az életünk és van szava hozzánk ezekkel a dolgokkal kapcsolatban is.
Semmiképpen sem mondom azt ezzel, hogy Isten mindenkit uniformizálni akar, vagy hogy a hordozókendő kérdésében tudakozódjunk a Bibliánkból. Csak azt mondom, hogy gyakran az okozza a zűrzavarunkat, hogy nem kérdeztük meg Istent arról, hogy Ő mit gondol ezekkel lényegtelen-lényeges kérdésekkel kapcsolatban. 
2010. February 5., 20:49
Nem tudom, Eszti, azt hiszem, erre semmi szükség. Én sok mindenről meg vagyok győződve jelenleg, de van annyi magamhoz való eszem, hogy nem képviselem ezt határozottan olyan helyzetekben, ahol az felesleges, szükségtelen vagy nem helyénvaló lenne.
Én nagyon sok ellenvetéssel találkozom az életvitelemet illetően, de rájöttem, hogy amíg ez az ellenvetés maga érdekelt, az azért volt, mert büszke voltam a “különlegességemre”. Most már úgy érzem, hogy nincs olyan, hogy “átlagostól eltérő élethelyzet”, csak ha én annak gondolom a magamét.
Azt hiszem, hogy ha a felebaráti szeretet az én dolgaimról szól, akkor az már nem felebaráti szeretet.
De erre csak mostanában jöttem rá, lehet, hogy nem is igaz.
Továbbra is hangsúlyozom, semmi baj a fórumokkal. Nekem azonban sürgősen le kellett onnan lépnem - magam miatt.
2010. February 5., 22:37
ez a kedvenc mondatom
állatira sajnálom, hogy nem egy városban élünk
2010. February 6., 02:51
liv, ‘határozottság’ alatt nem azt értettem, hogy a helyzethez képest alkalmatlanul, agresszíven vagy túlzottan öntudatosan reagálok, hanem azt, hogy bizonyos témákban könnyebben jönnek az érveim, és több is van belőlük: mert többször kellett elismételni, és többször kellett végiggondolni, hogy tényleg, miért is gondolom úgy, ahogy, vagy miért döntöttem úgy, ahogy. Mivel könnyebben jönnek az érveim, ezért a bizonytalankodók könnyen belelkesednek, ami nem feltétlen előnyös az ő életükre nézve, ha nem ez az ő utuk.
Szerintem létezik ‘átlagostól eltérő helyzet’, és elsősorban nem én gondolom annak a magamét, hanem mások. És mondják is, hogy ez más, mint ahogy a többség gondolkodik. Ez ‘másság’, akkor is, ha úgy csinálok, mintha semmi különbség nem lenne. Valójában igen nehéz ’semlegesen’ elbeszélgetni, mert lépten-nyomon előkerül, hogy mi máshogy élünk, hiszen látják, hogy kendőben van a gyerkőc, meg rákérdeznek a sulira, meg az ovira és akkor muszáj elmondani, hogy nálunk ez máshogyan van. Tehát a legtöbb hétköznapi helyzetből kiderül a másság, de én nem keresem ezeket a helyzeteket, sőt, inkább kerülöm, ha lehet.
A fent említett helyzetekben vagy szégyellem a másságomat és megpróbálok elvegyülni, ami nem szokott sikerülni, vagy nem szégyellem, hanem jó szívvel vállalom a döntéseimet, és ha alkalmas a közeg, szívesen megosztom a gondolataimat másokkal. (Megjegyzem, a közeg igen ritkán alkalmas.) Lehet, hogy erre mondod, hogy büszke vagyok a ‘különlegességemre’, de én nem érzem különlegesebbnek magam, mint más, csupán a döntéseim miatt hat úgy, mintha az lennék.
Szerintem az, hogy nem szégyellem a döntéseimet, hanem ha rákérdeznek (csak akkor), vállalom mások előtt, még nem feltétlen jelenti, hogy szándékosan magamra akarnám vonni a figyelmet, sem azt, hogy gőgös lennék, vagy lenéznék másokat. Mert a büszkeség szó talán ezt asszociálja be. Itt inkább csak nyílt vállalásról van szó, nem önreklámról.
A felebaráti szeretettel kapcsolatban pedig a kategorikusságot nem a saját életemre értettem, hanem arra, hogy amikor másokkal beszélek a döntéseimről, akkor ne sugalljam azt, hogy az az egyetlen jó döntés, amit én hoztam meg. Legalábbis olyan dolgokban ne, amiben Isten elvezethet egy embert más döntésre is. Ez nem rólam, hanem a felebarátom életéről szól, és arról, hogy esetleg összezavarom-e őt a kategorikusságommal vagy nem.
Megértettem, amit a fórumokról írtál, és én sem gondolom, hogy probléma lenne velük, sőt, hasznos is tud lenni, csak megvannak a lelki veszélyei az egyénre nézve (erről írtál te is). Én mondjuk nem fórumozok, de ez a kérdés szempontjából nem is fontos.
2010. February 6., 08:26
Eszti, értem, amit mondasz, és valószínűnek tartom, hogy bár dilemmának írod le, valójában természetesen jön belőled az életformád vállalása, és ez tök jó. Nekem ez nehézséget okoz időnként, engem valóban büszkeséggel töltött el sok döntésem és vállalásom, és különlegesnek éreztem magunkat miattuk, ez nem is volt sokáig tudatos.
Szerintem azzal, hogy befolyásolsz-e valakit az életeddel vagy sem, úgy sem tudsz mit tenni, de szerintem egyáltalán nem is kell. Rám is sok ember van hatással úgy, hogy nem is tudnak róla, sokszor én sem tudom, ki mikor befolyásol, alakít. Amíg ez nem tudatos és kényszerített, addig szerintem semmi gond vele, az élet velejárója.
Ha most konkrétan arra gondolsz, hogy az otthonoktatásról beszélsz, más meg hülyén érzi maát miatta, akkor az az ő baja nagyrészt. Attól mondjuk függ, milyen “elitistán” van előadva a részedről (nem gondolnám…), de ilyenkor nem te sugallod, hogy ez az egyetlen jó döntés, hanem a bizonytalan hallja így.
Ismerőseink örökbe fogadnak, és őket hallgatva pocsékul érezhetném magam, mert én nem fogadok örökbe, annyira kizárólagosan tudnak róla (tudtukon kívül) beszélni. De nem érzem pocsékul magam. Pont. Nem vagyok ebben bizonytalan.
2010. February 6., 08:30
Ez kölcsönös.
2010. February 7., 14:53
Jó, hogy ezeket írtad. Világos beszéd, köszönöm.
Magamon megfigyeltem, hogy többnyire akkor jön föl a nem-jófajta büszkeség, ha velem egyezően gondolkodók körébe kerülök és sok időt töltök el így. Az otthonoktatás például tipikusan egy olyan döntés, hogy a környezetemben alapból kisebbségben vagyok (való életben és virtuálisan is), ami nem baj, mert ennek köszönhetően a hónapokkal ezelőtti nagy oo-öntudatomat többé-kevésbé sikerült levetkeznem. Látatlanban könnyebb volt mások fölé helyezkedni: amikor viszont a szeretteim képviselik az ellentábort s látom a szándékaikat, és az élethelyzetüket, akkor már óvatosabb (és pontosabb) leszek a megfogalmazásban. Ezért jön most már természetesebben a döntéseim felvállalása, büszke öntudatoskodás nélkül. Meg azért, mert nagyon kijózanító és térdre kényszerítő érzés újra meg újra megtapasztalni, hogy a döntéseimmel együtt nyíltan elfogad és szeret valaki, akivel elveink szempontjából nem feltétlen értek egyet- s ő sem velem.
Mások szeretete, döntéseik tiszteletben tartása; saját döntéseim nyílt vállalása másokba való beletaposás nélkül; jófajta konfrontálódás megtanulása; bátorításra szorulók felismerése és bátorítása bölcsességgel - ezeket a dolgokat tanulom még.
Az elmúlt időszakban úgy érzem, formálódtam, de lehet még tovább is menni ezekben.
Ez az örökbe fogadós kérdés engem ‘rajongtatott’ egy ideig régebben. Most annyit tudok, hogy most nem kell ezt tennünk, a jövő meg még nem bizonyos.
2010. February 8., 21:12
Savitri én egy városban élek Livivel, mégsem talizunk szinte soha… most mára fórumon sem és a KLubban sem…
Én sajnálom.
magam részéről az aurea mediocritas híve vagyok. És hiszem, hogy megvalósítható.
2010. February 8., 22:39
Szia Liv!
Szerintem sokszor ezt a természetességet, már nem tudjuk természetesen csinálni! A neten éljük, beszéljük, kicsit mossuk egymás agyát, hogy hogyan csinálhatnád még természetesebben, még jobban ezt az anyaságot!Kicsit hasonló ez a másik félhez, akik attól érzik magukat jó szülőnek, mert megveszik a legdrágább, legtrendibb babacuccokat.
s miközben fikázzuk őket, nem vesszük észre, hogy a mi kis társadalmunkra is ráépült egy komoly piac és részese vagyunk a nagy fogyasztói társadalomnak.
Van aranyközép, de mindenki találja meg a sajátját és ne erőltessük azt, ami nem megy.
Azért ajánlok egy amcsi blogoldalt,ahol nagyon jó gondolatok vannak, mindenféle erőlködés nélkül.
www.theparentingpassageway.com
Sára
2010. February 9., 08:07
Szilva, a latin izét be kellett másolnom a gugliba, mert ENNYIRE reggel van, de ciki!
Tudom, hogy gyakorlatilag elérhetetlen vagyok, de egyszerűen nem bírok fenntartani egy ilyen életformát, a klubba azért nem jutok el, mert a 3 gyerekemből kettőnek erre abszolút nincs igénye, sőt, az antiszociális 3 évesem így télen egy sima gyülekezeti alkalmon besokall a túl sok ember miatt…a fórum pécsi része neked tök mást jelent, mint nekem, mert ti rendszeresen összejártok és találkoztok, én még a neveket sem tudtam megjegyezni…azt hiszem, én is az arany középútra törekszem, de nekem ez így megy.
Ti mindig is nagyon toleránsak és kedvesek vagytok velem, és elnézitek a hülyeségeimet, meg hogy anyázok a tanfolyamvezetőkre, meg hogy megyek a konvencionalitások ellen, ezt nagyon értékelem és jól esik, de azt hiszem, feladtam, hogy beilleszkedjem a közösségbe, nincs elég időm, elég kompatibilis gyerekem és elég elszántságom arra, hogy ezt keresztülvigyem. Egyelőre. Én is érzem itt az ellentmondásokat…dolgozom magamon. ÉS tényleg nagyon szeretnék megismerkedni mindenkivel és lattékra járni és Dittával újra felvenni a fonalat, és szégyellem, mert tudom, hogy vele is azért sikerült jobban megismerkedni, mert ő nyomult és hívott és csengetett és keresett és ez baromi jól esett, de ha én tényleg csak akkor vagyok megközelíthető, ha valaki nyomul rám, akkor magamon kell elgondolkodni….a hiba tuti, hogy bennem van, nem hárítom ezt.
2010. February 9., 10:24
hmmm én is benne vagyok abba helyzetbe, hogy egy csomó nekem kedves közösségnek nem tudok a tagja lenni, mert nincs rá kapacitásom. pedig várnak, hiányolnak.
nem gondolom, hogy ez hiba volna részemről vagy részedről Liv.
a net nagyon csalóka, sokkal több emberről tudsz sokkal részletesebb infókat, mint amennyit valójában be tudsz fogadni. a nap még mindig csak 24 órából áll. nagyon fájdalmas olykor belátni, de nem jut időmindenre amit ismerünk és kedvelünk.
sokszor olyan érzésem van, mint kisgyerekként amikor végre eljutottunk valami puccos cukiba és szivem szerint az egész pultot kértem volna, de csak egy max 2 sütemény fért belém. mégha meg is vették volna nekem a 10 féle sütit, akkor is a kukába végezte volna, vagy kihányva egy wc csészében
vajon mond bármit a süti minőségéről, hogy végül melyik jött ki felül és melyik ment át a bélcsatornán, melyik maradt eleve a tányéron vagy a pultban? nyilván nem
én egyébként az a fajta vagyok aki simán nyomul ha épp nagyon fontos valami, de már a Duna másik oldalára se vagyok hajlandó programot szervezni, nem, hogy Pécsre. és itt már nem játszik szerepet a fontosság
van egy bizonyos távolság ami fölött már mindegy, akár Japánban is lehet az a program és ez amióta óvodás gyerekem van egyre kisebb táv.
2010. February 9., 10:53
Hű, ez a sütis hasonlat nagyon jó!
2010. February 9., 11:13
Hú, Lili, ez a sütis kép nagyon Bhagavad Gíta!
2010. February 9., 11:14
ühhh igen, sajátos paradoxon, hogy a gyermek életkorával fordítottan arányos az elérhető távolság, legalábbis elég sokáig.
2010. February 11., 03:35
Szerintem nem feltétlenül csökken a távolság. Inkább azt mondanám, hogy az ember lánya sokkal jobban megszűri, hogy milyen programra mond igent, ha már Japánba megy.
Meg ritkábban is fogja fölvállalni a hosszabb utat- de azért megy, ha nagyon muszáj. Csak a ‘nagyon muszáj’ fogalma is átértékelődik… 
Nekem nagyon tetszett, amit sára meg savitri írt. Elgondolkoztatott.
2010. February 14., 22:29
“Dittával újra felvenni a fonalat, és szégyellem, mert tudom, hogy vele is azért sikerült jobban megismerkedni, mert ő nyomult és hívott és csengetett és keresett és ez baromi jól esett, de ha én tényleg csak akkor vagyok megközelíthető, ha valaki nyomul rám, akkor magamon kell elgondolkodni…”
Livi, örülök, hogy úgy érzed (ha jól értem) dolgok megfogalmazódnak benned, értelmet nyernek és a helyükre kerülnek. És ha ez avval jár, hogy nem mamamizol, nem klubolsz, hát így.
Gondolom, sok dolgod van, a 3 pici gyerek irtó nagy elfoglaltság lehet. Az én 2 nagyom iskolás, de a délutánba nem tervezek semmit, mert itthon van 3 gyerek, és ebből 2 leckéjét meg kell tanulni, és leellenőrizni… ilyesmi lehet neked minden napod, mint az én délutánjaim, 3 gyerek felváltva állandóan akar valamit.
Én örültem, amikor találkoztunk, és remélem, nem nyomultam nagyon - bár aznap, mikor még Agárdra mentetek, azt hiszem, kicsit sokáig maradtunk. És remélem, fogunk még
Márcsak azért is, mert a könyved itt van még 
Bár eddig az évben épp még nem tartottam ott, hogy a fejemben összerakjak egy időpontot, amikor el tudjam képzelni, elcsatangolunk hozzátok
De lesz ez még így!!
2010. February 18., 14:23
Hm, fain kis poszt. savitri sütis hasonlata nekem is nagyon tetszik.
Én 2 dolgot látok itt kérem egymás mellett menni.
Mindkettő ismerős.
29 éves koromban jött el egy pillanat (nem viccelek, pillanat!), amikor úgy éreztem most a helyszínen belehalok, ha az eddigi életemet folytatnom kell (értsd: munka, baráti környezet, akár ruhák…). Amolyan megvilágosodás volt. Ezután egy nehéz, őrült pár év következett, és felnőttem, kicsit lenyugodtam. mintha a természetemben mindig is jelen lett volna ez a nyugtalanság, mozogni akarás, csak valami lenyomta volna. Unatkoztam. Azóta nem unatkozom, de folyamatos változást igényleg továbbra is:)
A másik meg, ami a fórumot illeti: utóbbi időben egyre több olyan nap volt, amikor megint rettegve nyitottam meg a fórumot, mert megint valami sz.r történt. Aztán hozzászoktam, vagyis először pár nap volt, mire visszatértem a rendes kerékvásába, aztán egyre kevesebb időt vett igénybe a lenyugodás. Ilyenkor kihagytam pár napot. Függőséget azért okoz, mert sokan megtalálnak itt valamit, amit régóta kerestek, és ez mámorossá teszi az embert. Én azért aktívkodom, mert nem akarom, hogy pár hülye elrontsa az egészet, amit felépítettünk. És mert még mindig több jót ad, mint rosszat.
De a szüneteke kellenek, akár hosszabb időre is.
Kívánok jó szelet a változáshoz!
orsi
2010. February 18., 14:44
Orsi, örök hála ezért a kommentért!
Ditta, most látom…neked is!!!
2010. February 19., 20:23
Liv, most olvasom a postod. Én is írhattam volna, a január 1 is nagyjából stimm, csak 1 évvel később. Évekig gondolkodtam rajta, hogy mit ad nekem a fórumozás, és hogy mit várok tőle. Mindig új és új rétegek nyíltak meg magamból ennek során (persze az árnyoldalamból). Egyszer csak eljutottam oda, hogy már SEMMIT. No, akkor léptem.
Ha folyamatosan figyelünk, és amíg adni és kapni tudunk, maradunk, az szerintem jó. De tudjunk lelépni is, amikor eljött az ideje. (Zárójelben jegyzem meg, majd 1 év múlva már én is talán kijelentem, hogy abbahagytam. Addig még kicsit szkeptikus vagyok magammal… :)))
2010. February 20., 08:21
Vera, köszi.
Azt hiszem, most valami más jön. És ez így van jól.
2010. February 20., 09:20
Igen, nálunk is valami más kezdődik mostanában, nagy változások vannak
2010. February 20., 12:54
2010. February 25., 02:03
Liv,
köszi azért, hogy mégis kivételt tettél és írtál az inkriminált fórumra.
Sajnálom, hogy olyan lett a helyzet, hogy szükségesnek láttad.
2010. February 25., 07:02
Szia Juttka, jaj, ne is mondd. Elképesztő, mi megy ott ennyit tudok mondani, de megszámoltam, 6 ember rezonált velem, 1 a sárga földbe döngölt, a többi tartózkodott. Jó arány, talán átment valami…ha nem, nem, nem hiszem, hogy dolgom lenne ott.